Na, szóval akkor kezdjünk bele. Méghozzá egy nagyon személyes blogba, amit csak nagyon keveseknek mutatok meg direktben. Aki pedig megtalálná... Annak úgy kell. Remélhetőleg úgysem fog engem ismerni személyesen, aki meg igen, azt úgysem fogja sokként érni mindaz, amit itt leírok. Mondjuk még nem tudom, mennyire lesz ez személyes... Azt tudom csak, hogy ha lesz valami fontosabb gondolatom, mondanivalóm, leírom ide. Nem fogok "stíluskodni", ahogy azt tettem már korábban, amikor cikkeket írtam - vagy amikor egyszerűen csak "kultblogoltam". Ez olyan női dolog lesz, mert én is nő vagyok. Akármennyire is igyekszem néha palástolni, és kicsit talán el is szégyellni a nőiességem, ahelyett, hogy megélném... De erről majd később. A lényeg, hogy mozgalmat sem szeretnék indítani, nem akarok hatmillió olvasót vonzani. Nem fogok semmi különösről sem írni - csak az életemről és a gondolataimról. Amíg néha furcsák. Néha mondjuk egy képregény indítja el őket. Mert geek vagyok - a szó mára már átalakult értelmében. És rajongok az ilyen "hülyeségekért". De ezekről is majd később.

Mert az első postom nem ezekről fog szólni - hanem arról, ami a bejegyzés születéséhez képest a legutóbbi "élményem" volt. Nagyon különleges, csodálatos, nem mindennapi eseményről lesz szó, olyanról kérem szépen, amit nem élhet át akárki! Nevezetesen: szombaton elég későn, 11-kor ébredtem fel az ágyamban, egyedül.

Hangsúlyt kapott ez a dolog, és valahogy megpecsételte az egész napot. Látszólag egy nagyon fárasztó hetet követő nagyon átlagos szombat délelőtt volt így ez - pedig történt azért itt más is. Álmodtam. Vele. Azzal az emberrel, akire még mindig sokat gondolok, annak ellenére, hogy a történetünk véget ért. Én lezártam, amennyire tudtam. Mármint megvan a gesztus. Soha többet nem szeretnék vele beszélni. Nem szeretném látni, mert be kell ismernem, gyenge vagyok, és fájna. De álmomban a magunk furcsa módján (amilyen az egész viszonyunk volt) együtt voltunk megint. Álmomban a karjaiban voltam, és úgy feküdtem le aludni. Reggel aztán... Először nem értettem, miért nincs mellettem. Az ébredezés pillanataiban még kerestem őt, az volt az elmémben, hogy biztos a fürdőszobába ment, csakhogy megint beverje a fejét a tetőtérbe, és próbáltam felidézni, rajta van-e még a Daeneryses pólóm. (Megjegyzem, mindent férfiút büszkeséggel kellene, hogy eltöltsön, hogy felvehet egy "I'm the Mother of Dragons!" feliratú pólót. Tutira sokat dob a tesztoszteron-szinten.) Aztán rájöttem, hogy ez az egész gondolatmenet egy hónapokkal ezelőtti emlék lehetne maximum. És hogy egyedül voltam, amikor lefeküdtem aludni. Egyedül vagyok most is. Ehhez persze már hozzászokhattam volna. Az ez előtti ex-pasimmal már két és fél éve vége a sztorinak. Csúnya volt az ügy. Anélkül, hogy bárkinek is ki akarnám vívni a sajnálatát, ki kell mondom: rohadtul megviselt. Utána jött az azt hiszem, hogy elgyötörtnek kezdtem érezni magam. Hogy értéktelennek, kapcsolatokra alkalmatlannak kezdtem gondolni magam. Nem értettem, és sokszor még most sem értem, ha valaki az egyik pillanatban megbabonázva néz rád, és az univerzumot kínálná aranytálcán, a következőben miért dob el magától, mint egy rongyot... Amikor aztán épülni kezdtem, jött még egy megaláztatás. Valójában megértem azt a srácot. (Őt a kora ellenére nem tudom pasinak nevezni - ahhoz azt hiszem, kellene valamiféle érettség.) Túlságosan komplexusos volt, én pedig nem is tudtam volna megadni neki soha azt a figyelmet, babusgatást, amit kellett volna. Tudok nagyon szerelmes lenni. De isteníteni valakit... Hát, az sosem ment. A csipkelődés, az az, ami ilyenkor megy. Sosem fogom tudni megmagyarázni magamnak, hogy miért, de ez van. Éretlenség lenne ez is? Hát, én inkább úgy fogom fel, hogy ez is a védelmi rendszer része egyfelől, másfelől pedig... Én ilyen vagyok. Tudok rajongani - de sosem a szeretett férfiért. De ez most nem kell ide. A lényeg, hogy sikerült összeszednem annyi sebet az utóbbi három évben az erősebbik nemtől, hogy az önbizalmam valahova nagyon elrejtődött. Egy jó barátom nem is érti, és szóvá is tette. Azt mondta, hogy amikor még "punk csaj" voltam, szakadt farmerben, "rokkerpólóban", bakancsban tébláboltam, és nem volt igazán egyértelmű, hogy én most akkor tulajdonképpen mi is vagyok, akkor valahogy sokkal több önbizalmam volt, mint most, hogy lehetne... Na, igen. De hogyan legyen?

Tudom, nagy botorság azt gondolni, hogy akkor vagy "jó nő", ha a férfiak elismerősen tekintenek rád. Nem csak egy-kettő - hanem a legtöbb, úgy általában. Állítólag én jó nő vagyok. Nos, én sosem veszem észre ezeket a jeleket. Már eljutottam arra a pontra, hogy abban sem reménykedek, hogy valaki igazán tetszenék, nem hogy abban, hogy a dologból egy normális kapcsolat lesz. Túl sokszor éltem már át a "kellesz, de mégsem kellesz", "kellesz, de nem most", "kellesz, de nem úgy" - kalandokat. Aminek a végén persze mindig a nő hibás, mert miért nem képes megérteni a férfi szándékait, amik úgyamúgy teljesen normálisak és korrektek. Hát, persze.

Az "álompasi", akinek a hiánya minden hülyeség ellenére ismételten kiválóan elkísért a mai pihenőnapomon, úgy gondolta, amíg össze nem jövök azzal a pasival, aki tökéletes lenne a számomra, addig elleszünk. Utána meg ágyő. Merthogy tutira nem ő a nagy Ő, mert ő képtelen szeretni, képtelen kapcsolatban lenni, és ő különben is ilyen meg olyan amolyan. Végül is tök érthető, hogy ezt gondolja magáról... A komolyabb kapcsolatában a barátnője megcsalta. Többször is. Aztán teljesen egyértelműen fél az elköteleződéstől. És (szerintem) inkább ellöki a lehetőségeket, és képtelen beismerni még magának is, ha valaki tényleg számít(h)a(t)na... Biztosan nagyképű dolog ezt magamra levetíteni, de... Amióta ismerjük egymást, a barátaim azzal piszkálnak, hogy tetszem neki. Volt is idő, amikor sokat törődött velem. Volt olyan idő is, amikor sokat beszélt rólam, és arról, hogy beszélgetünk, amikor sűrűn jártak körülöttem a gondolatai - mint egy barátjától (akit szintén ellökött) megtudtam. Akkor pedig, mikor együtt voltunk, éreztem, hogy törődik velem, azt is, hogy meg akarja mutatni magát... Aztán azt hiszen, adtam neki időt és teret. Vagy nem tudom... Lehet, hogy nem is én rontottam el. Illetve valahol mégis. Ott rontottam el, hogy hagytam, ez a tökéletlen kis idióta, ez a magát nagyon is lelketlennek beállító ember félresöpörje még a gondolatát is valaki másnak. Valakinek, aki nekem olyan volt kb. mint egy életre kelt álom. Ha elképzelhetnék, kívánhatnék magamnak egy társat, akkor olyat kívánnék, mint amilyen ő. És mégis... Itt ez az apróság, hogy a szívemet, a lelkemet, a gondolataimat kitölti valaki más. És ha esélye is lenne belekezdeni most bármibe is "Tökéletes Úrral", hát... Nem tudnék őszinte lenni vele. Csúnya dolog. Ez van.

Viszont a tisztességem megőriztem. És azt hiszem, ez a nők sorsa. Más, a szerelemben szintén kevésbé szerencsés nőtársaim oldaláról is azt látom: minket megbánthat akárhány férfi, okozhat akármilyen mély sebeket még a megcsalásnál is sokkal rosszabb dolgokkal, mi tovább megyünk. Mi várunk és keresünk, és nem adjuk fel. Akkor sem, ha a rehab és a regenerációs idő nálunk is létezik egy-egy csúnyán végződő kapcsolat vagy erőteljesen pofára esős kaland után. Kell egy kis idő, de amikor ismét elénk áll egy jóvágású "csillagszemű juhász", akinek a pillantásától egy kicsit a világ közepének, alfájának, omegájának és úgy cakkumpakk mindenének érezhetjük magunkat, na, meg akinek a közelségétől jön a jól eső gyomorösszerándulás (durva azért, hogy van ilyen is) meg elönti az ember lányát az a furcsa melegség... Akkor veszünk egy mély levegőt, és nagyon sok kétely által mardosva, de mégis, reménykedve mondunk igent a találkára és omlunk a karjaiba, amikor a helyzet úgy hozza. Mert lehet ő az Igazi, a gyermekeink apja. Lehet ő az, akire egészen eddig vártunk. Még akkor is, ha nem felel meg minden egyes kritériumnak, ami azon a bizonyos képzeletbeli listán szerepel.

Na, és mit csinálnak a férfiak? A legkisebb sebet is újra meg újra feltépik, saját magukra szabadítják az apokalipszist egyetlen rossz kapcsolat, egyetlen olyan húzás miatt amit a "rossz csajtól" kaptak. És akkor már hiába van ott egy nő, aki egyébként tetszik nekik, aki kell nekik. Akit csak úgy mellékesen akarnak, mindenestül. Hiába lenne benne a nő is a dologban. Őket EGYSZER nagyon megbántották. De annyira, hogy ők már nem fognak felépülni, ők már nem tudnak szeretni, ők már képtelenek a kapcsolatra. És ezzel megadják a kegyelemdöfést annak a nőnek, aki nem egyszer esett pofára, hanem mondjuk már úgy ez a NYOLCADIK alkalom. (Ami valljuk be, sok, ha az ember csak olyasmibe vág bele, amit komolyan is gondol. És persze van úgy, hogy ő kénytelen szakítani.)

Valahol sajnálom az ilyen férfiakat. Nem gondolom magam különleges lénynek, és akármit mondok, korántsem vagyok biztos benne, hogy a másik veszít azzal, hogy gyáva volt és megbántott és mittudomén még micsoda. De azt tudom, hogy mennyire tudok szeretni, és tudom, hogy meglenne a képességem arra, hogy valakit boldoggá tegyek. Csak... Egy kicsit el is fáradtam. És beleuntam már abba, hogy gyerekkori önbeteljesítést hajtsak végre... Hogy hogy jön ez most ide? Nos, kislányként a nagy kedvencem a Szépség és a Szörnyeteg című mese volt, és annak minden változata, különös tekintettel a Disney-verzióra. És van egy elméletem, miszerint most ezt játszom, nagyban, felnőttként, csak az istennek nem akar egyik Szörnyetegből sem herceg lenni... Biztosan azért nem, mert a hercegen kiakadt az a bizonyos kislány, majdnem el is sírta magát, mert a cuki szőrgombócot akarta visszakapni, aki olyan bűbájos etetgette a hóban az óriási mancsaiból a madarakat... Mindig olyan pasasba szeretek bele kicsit vagy nagyon, akivel valami nem okés. Akit meg kell menteni valahogy, akinek meg kell mutatni, hogy igenis mennyire értékes, mennyire nagyszerű, mennyire férfi, mennyire csodálatos, mi mindenre képes, stb. És én lelkesen kínlódom ezzel, mert 16 éves korom óra, amióta először belebuktam valakibe, igenis úgy vélem, hogy egyszer majd csak megmentek valakit. És tényleg előjönnek belőle azok a rejtett értékek, amiket én annyira, de annyira nagyon látok benne. De valahogy mindig csak addig jutunk, amíg a Szörny elküldi Belle-t, aki távozik is. Az én Szörnyeim pedig ezen a ponton mindig rájönnek, hogy inkább még szörnyetegek maradnának, és annyira nem változnának vissza herceggé, mert minek, meg tuti úgysem jönne össze. És aztán nem mentenek meg a farkasoktól. Hát, ilyen "Szépség" vagyok én. És nyugodt szívvel állíthatom, más, szintén nem régiben hallott példákon keresztül, hogy nem csak én vagyok az egyetlen ilyen nő ezen a Földön...

És hogy mit akartam ezzel a kisebb regénnyel igazán mondani? Azt, hogy fura dolog a nemek szerinti szerepkör. Mert mi, csajok, rohadtul erősek vagyunk lélekben. A pasik pedig... Hát, igen. Nem tudom, hova lennének nélkülünk. Nem vagyok egy nagy feminista. De rá kellett jönnöm, rá kellett ismernem erre a nememből fakadó titkos erőre. Meg arra, hogy talán le kéne szokni a "Belle-kedésről". Ez utóbbi nem tudom, sikerülni fog-e valaha is. Én nagyon remélem. De most először túl kell lennem a rehabon. Táplálkoznom kell saját magamból. Az erőmből, a hitemből. Nem fogom feladni. Ez az év elvileg változásokat hoz. Hát, én bízom benne, hogy sikerül előrébb lépnem. És ha nem is találom meg még idén az igazit, talán jó nő leszek végre (ami ugyan olyan kvalitás, ami első sorban belül dől el). És észreveszem azokat is, akik így gondolják - még akkor is, ha nem ők azok, akikre én vágyom.

Furcsa lett ez első postnak, azt hiszem. Túl csajos. Dehát... Lány NŐ vagyok. Első sorban. A geekeskedés pedig csak ezután jön.